A következő pillanatban két embert láttam közeledni a messzeségből. Magamban ültem a tisztáson, ahol egyszemélyes családi pikniket tartottam szerény plédemen, amit e szép nyári délután alkalmából szedtem elő a gardróbszekrényből. A két ember, aki közeledett felém, furcsán viselkedett. Mindketten zokogtak. Nem sírtak, nem pityeregtek, hanem hangosan bömböltek. Két felnőtt férfi volt, nem értettem, mi történhetett velük.
Amint elhaladtak mellettem, segítségükre siettem: mi történt, mi a baj? Hívjak segítséget?
- Mit mond? Megőrült maga? Semmi bajunk! Nem látja, hogy majd kicsattanunk a boldogságtól? - üvöltötte torka szakadtából az egyik, folyamatosan zokogva.
-Biztos minden rendben?
- Persze! Semmi probléma – sírta a másik.
- Akkor miért zokognak?
- Jaj, persze, persze, el is felejtettük mondani... igen... maga nem ismerős errefele, ugye? Ez nálunk teljesen természetes dolog, mi mindent fordítva csinálunk. Ha jó kedvünk van, és nevetünk, az egy idegennek úgy tűnik, mintha sírnánk, zokognánk! Most éppen nagyon jó hangulatban vagyunk, sőt hahotázunk!
- Aha, értem. Furcsa.
- Persze, szokatlan. – pityergett az egyik.
- De akkor min nevetnek most is?
- Min, min, hát magán! Olyan vicces figura, már ne is haragudjon, kijön ide piknikezni, és dalolászik, már messziről hallottuk, ahogy énekli azt a régi dalt: „a rétek halványak, letérdelni nincs idő” – erre heves zokogásban tört ki.
- Most kinevetett, ugye?
- Ige-e-e-en – pityeredett el.
- Na szép. Én meg azt hittem, nagy baj történt, és már azon izgultam, mi lesz, ha nem tudunk segítséget hívni, erre meg... Menjenek a...
- Jaj, uram, nem úgy gondoltuk! Hiszen...
- Ugyan már, ne magyarázzon...
- Ne haragudjon, de tényleg annyira vicces vol ...
- Na jó, ebből elég. Nem zavarja magukat, hogy én piknikezni jöttem ide? Már megbántam, hogy szóba álltam magukkal. Hagyjanak magamra.
- Ne uram! Csak ezt ne! Ha tudná, milyen régen beszéltünk normális emberrel! Itt Siralomvölgyben mindenki csak nevet, röhög, mi meg végre kisírhattuk magunkat, ez annyira jól esett! Ezt magának köszönhetjük! Szeretnénk megismerkedni magával!
- Hagyjuk ezt, jó, kérem, távozzanak!
- Ne tegye ezt velünk! Nekünk szükségünk van a normális emberekre! Már kezdünk megbolondulni, nem érzünk soha semmit, folyton csak nevetünk...
- Takarodjanak! – meglepődtem magamon, de ordítottam. Hangosan, kegyetlenül, ijesztően. A két felnőtt férfi hirtelen nevetésben tört ki. Mikor üldözőbe vettem őket, csak még jobban vihogtak, kacagtak, hahotáztak és nevetgéltek.
Ez volt a nevetés, ami éjjel nappal gyötri őket itt, a Siralomvölgyben.
A két férfi azóta is csak nevet, nevet, nevet.
Ha egy turista a környékre téved, mosolyogva nyugtázza: nahát, élnek még boldog emberek ebben a velejéig romlott, kegyetlen világban. |
