|
A hazai gépjárműoktatás egyik legnagyobb tévedése, hogy pszichológiai vizsgálatra küldik azt tanuló vezetőt, akinek ötödszörre sem sikerül a forgalmi vizsgája. Pedig egyértelmű, hogy az oktatónak kellene pszichológushoz fordulni, csak ezt senki nem meri kimondani.
A vezetéstől való félelem a mindennapi paráink ranglistáján igen előkelő helyen szerepel, talán még az ellenkező nemmel való kapcsolat okozta szorongást is megelőzi néhány tized nano-parával. Ez betudható annak a ténynek, hogy az ember alapvetően nincs jó kapcsolatban a gépekkel. Csak nagyon keveseknek adatik, meg, hogy képesek legyenek megszelídíteni egy motorral rendelkező járművet – a túlnyomó többség gyakorlatilag napról napra életveszélyesen irányítja autóját, vezetés címszó alatt. Ne kerteljünk: a magyarok nem tudnak vezetni, ennek ellenére rendelkeznek jogosítvánnyal.
Mi lehet az oka ennek? A vizsgalap kartonjába véletlenül becsúszott tízezresek, vagy a kőbunkó, alkoholista, korrupt oktatók, akik arra sem képesek, hogy érthetően elmagyarázzák a sebességváltó működését? Is, is. Mielőtt azonban a túlzott általánosítás vádja érné az írás elejét, vizsgáljuk meg közelebbről a problémát, vagyis helyezkedjünk el kényelmesen egy KRESZ-vizsgán sikeresen átesett nebuló fejében. Megtörtént? Az elméletet letudtuk, most már csak a gyakorlatot kell megszerezni. Büszkén és vidáman közelítünk a dél-balkáni állapotban levő gyakorlópálya felé, és csak közelebb érve kapunk gyomorgörcsöt: Budapest egyik gyakorló és vizsgáztató központja az M3-as autópálya rákospalotai, kivezető szakaszának egyik felüljárója alatt található, az Öv utca közelében, rögtön a vonatsínek mellett – a Vágány utcai hajléktalan menhely ehhez képest igényesen kialakított kultúrközpont. Az első találkozás az oktatóval mindent eldönt. Vagy antipatikus lesz a két fél egymásnak, vagy szükséges érdekkapcsolat alakul ki, amin mind a ketten túl akarnak esni minél hamarabb.
Az első vezetést nem lehet megúszni szorongás nélkül: ülsz egy autóban, ami körbe-körbe megy a pályán – még nem csinálsz semmit, csak a kormányt fogod, mégis izzadni kezd a tenyered. Melletted egy magabiztos, határozott, rutinos, vigyorgó elmebeteg ül, aki unott, mély hangon azt hajtogatja: “Nem kell félni, a vezetésbe könnyen bele lehet rázódni. Először mindenki izgul, de aztán egyre inkább megszokja, és már észre se veszi, hogy százhússzal száguld az autópályán”. Igen ám, de valahogy meg kell csípni, el kell sajátítani azt a bizonyos rutint – és ez egyáltalán nem könnyű. Ha ötödszörre fulladunk le, vagy negyedszer ütjük el az egyik bóját, miközben az oktató az ablakon kihajolva, üvöltve kommunikál a mellettünk haladó kollegájával, akkor biztosak lehetünk abban: elsőre nem megyünk át a vizsgán. Tegyük fel, hogy átmentünk a rutin vizsgán, a neheze csak most jön: kimegyünk a forgalomba.
Nem hiszek abban, hogy az oktatók többsége becsületes és korrekt lenne Budapesten. Nincs semmi meglepő abban, ha az alulfizetett, sörszagú lúzerek tesznek a tanulókra: az elsődleges cél az, hogy legalább háromszor bukjon meg a delikvens, annál több plusz órát kell vennie, még több vizsgadíjat kell fizetnie – annál több kenőpénzt fog adni. Az első oktatóm egy alkoholista, kiöregedett tahó volt, akinek a csomagtartójában az üres sörösüvegek miatt nem fért el az elsősegélycsomag, így azt nem is tudtam megmutatni a vizsgán. Állandóan napszemüvegben volt, és mindig a Danubius rádió szólt a kocsijában, de ez még csak a kisebb baj volt. Az órák általában tíz-tizenöt perccel rövidebbek voltak, az oktatás pedig egy-egy unottan odalökött mondatból állt. Akkor lett elegem, amikor az egyik oktató órán a Fogarasi úti Tesco parkolójában benzint csapolt a kocsijába egy buszvezető haverjától. Mellékszál off. A bajok ott kezdődnek, hogy az oktatók nem pszichológusok. Pedig sokat segítene a vizsga helyzettől megilletődött jelölteken, ha néhány egyszerű tanáccsal oldanák a feszültséget. Vagy a legegyszerűbb módszer: úgy csinál, mintha nem figyelne oda, ezzel oldja a tanuló szorongását, aminek eredményeként egy idő után kialakul egyfajta bizalmi viszony. Erre azonban nagyon kevesen képesek.
Az sem jó, ha a átesik az állatorvosi ló túloldalára. Az oktató nyugalma és határozottsága csak fokozza a tanulóban az aggódást és hosszú távon akár pánikrohamot is előidézhet – ezt csak alátámasztani tudom egy kiváló privát példával – a körúti kereszteződésben lefulladt tanuló (én) és a dudáló, anyázó vezetők (ők) találkozása nem tartozik szép emlékű élményeim közé. Ha a jelöltnek ötödik alkalommal sem sikerül letennie a forgalmi vizsgát, akkor a kitűzött célt sikerült megvalósítani: tökéletesen elvették a kedvét a jogosítvány megszerzésétől. Ebben az esetben nem pszichológushoz kell küldeni a nebulót, hanem egy korrekt autósiskolához. Már ha létezik egyáltalán ilyesmi.
Hó Márton |
