A városban való közlekedés legnagyobb problémája az, hogy naponta több százezer ember érzi úgy, hogy legalább egyszer el kell mennie onnan, ahol éppen van, és nem elég erős ahhoz, hogy a két hely közötti utat gyalogszerrel tegye meg. A városi robotemberek állandóan A pontban vannak és az a folyamatos, kényszeres nyomás, amit éreznek a tarkójukon – vagyishogy el kell jutni B pontba – csak fokozottan nehezíti önmaguk és robottársaik helyzetét.

A magyar nyelvben létezik két szó, amit még soha semmilyen formában nem láttam egymás mellett – az egyik a boldog, a másik a tömegközlekedő. Kevés olyan város van a világban, ahol ennyire depresszív, gyomorforgató és befordító lenne a különböző közlekedési eszközökön való utazás (a bukaresti vagy a tiranai buszokat most hagyjuk figyelmen kívül, bár a szocialista realizmus megrögzött híveinek hasznos balkáni extrém sport lehet). Budapesten a kilencvenes években kialakult egy merőben új, megalázottakat és megnyomorítottakat egyaránt új megvilágításba helyező létállapot: a buszon, metrón, vagy villamoson levés. Amint ezek a furcsa, sokat dolgozó, keveset pihenő droidok felszállnak valamilyen járműre, egy csapásra megváltozik a viselkedésük, mozgásuk és lélegzésük: rángatózni kezdenek, szaporán veszik a levegőt, fogukat csikorgatják, de ami a legfontosabb, kigúvad a szemük és minden egyes ülő robotra úgy tekintenek, mint az első számú közellenségre. Eddig titok volt, de most elárulom: a budapesti gépjárműveken egy sajátos, csak a beavatottak számára látható és tapintható mátrix uralkodik, egy érzékelt világ mögötti világ, ahol sűrű, fekete és vörös fényben úszó démonok és kígyók viaskodnak egymással, az ülések között pedig izzó láva folyik, amely folyamatosan arra készteti az álló utasokat, hogy mindent megtegyenek azért, hogy elfoglalhassák az ülőhelyeket. Az ülések jelentik a béke szigetét, gigantikus méretű zöld tavirózsaként lebegnek a lávafolyam felett, és biztosítják a nyugalmat és kényelmet a 61-es Expressz járaton éppúgy, mint a piros 173-ason. A budapesti sofőrök az ördög rabszolgái, akik véreres szemekkel csak azért nem vezetik betonfalnak az utasokat, mert az ördög élvezi azt, ha frusztrált, ideges és magába fordult robotembereket láthat nap mint nap a buszokon. A transzport démonjai reggel 7 és 8 között élik ki perverz hajlamaikat: ilyenkor annyira közel engedik egymáshoz az ártatlan áldozatokat, hogy a lehető legnagyobb feszültség kisüléseket érjék el. A társadalom legveszélyesebb konfliktusai innen gyökereznek – a tömegesen egymásra passzírozott, nyomorgó, tülekedő és tolakodó utasok minden gond és probléma forrása.

Mégis mit lehet tenni, ha arra vagyunk kárhoztatva, hogy pontosan nyolc órára kell bejutnunk a csavargyárba? Kompromisszumot kell kötnünk magunkkal és fel kell szállnunk először is egy buszra. A buszozás talán a legveszélyesebb: kevés ülőhely, keskeny folyosók, intenzív auratalálkozások. Hogy túléljük valahogy az utazást, különböző eszközökhöz kell folyamodnunk. Installáljuk fejben a klasszikus beforduló programot, vagyis: cipőorrt bámuló, mozdulatlan tekintet; fülhallgató és diszkmen megfelelő hangerőn; könyv vagy magazin. Ha ez sem elég, nyugodtan vegyünk fel ballonkabátot, steril kesztyűt, arcunkat tekerjük körbe sállal, viseljünk napszemüveget és kötött sapkát, még ha 38 fokos hőség van, akkor is. Így biztosan elkerülhetjük a többi emberrel való érintkezést, és megmenekülünk attól is, hogy a pokol vörös szemű démonai lecsapjanak ránk BKV ellenőr jelmezben. Ha felszálltunk a buszra, azonnal keressük meg a szóló ülést, és adjunk hálát a sorsnak, hogy túléltük az előttünk álló társas tevékenységet. Ha nincs ülőhely, próbáljunk meg a busz hátsó részében elhelyezkedni, lehetőleg olyan módon, hogy tekintetünk ne találkozzon egy robottal sem. Ha ott sincs hely, marad a forgó, vagy a sofőr melletti kisablak, tegyünk úgy, mintha a sofőrt figyelnénk, vagy meredjünk a semmibe.

Ha sikerült átvészelni, elmondhatjuk magunkról, a nehezén még nem vagyunk túl. Szeretném azt írni, hogy ne essünk kétségbe az Örs vezér tere szakadékaiban lemmingekként le, s fel áramló tömeg látványától, de őszinte leszek: essünk kétségbe. A metrózás ugyancsak veszélyes paranoid sportág, de itt legalább nagyobb a tér, és nem annyira szűk az ülések közötti folyosó. Az egyetlen túlélési mód, ha rögtön az egyik sarokban foglalunk helyet, és arccal az ajtónak mozdulatlanul a külvilággal szemezünk. Leülésről szó sem lehet, mivel a metrón kizárólag úgy lehet helyet foglalni, hogy valakivel mindig szembe kell nézni, vagy ha mi nem nézzük a szemben ülőt, akkor majd ő elkezd nézni minket, és ez rövid idő után kényszeres pánikrohamot idézhet elő. Ha esetleg jó kedvünk van és néhány percre megfeledkezünk mindennapi betevő paránkról, akkor az ablaküvegen keresztül a tükör hatást kihasználva figyeljük utastársainkat. Ha tömeg van a metrón, semmiképpen ne szálljunk fel, inkább késsünk el a csavargyárból!

Eljutottunk a Blaha Lujza térre, próbáljuk meg nem összehányni a vadonatúj, felújított aluljárót, majd szálljunk fel a négyes vagy a hatos villamosra. Lélegezzünk mélyeket. Itt már nincs vesztenivalónk, meg kell küzdeni az elemekkel. Elbújni nem lehet, itt mindig sokan vannak, és mindig rád néz valaki, ha felszállsz, tehát a sál, napszemüveg csak rontja a helyzetet. Meg lehet próbálni az ajtóban utazni, az alsó lépcsőfokon, de az a probléma, hogy folyton változtatni kell az elfoglalt pozíciót, és ez még inkább felhívja ránk a figyelmet. Ha még nem omoltunk össze teljesen a busz, a metró, és a villamos okozta megpróbáltatásoktól, törődjünk bele a megváltoztathatatlanba: az ördög mindenhol ott van.

Nem tehetünk semmit. Szálljunk fel a 75-ös trolira vagy a kisföldalattira, és motyogjuk magunkban alig hallhatóan: a pokol a többi ember.

Hó Márton