Egy minap megjelent hír szerint angol kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a viselkedési problémákkal küzdő, „rossz” gyerekből problémás, lelkibeteg felnőtt lesz. A kísérlet alanyait a hatvanas években, középiskolás korukban kezdték megfigyelni, és évtizedeken át rendszeresen felmérték a helyzetüket. Akikről tanáraik azt jegyezték fel, hogy magatartási zavarral küzdenek, kiderült hogy később rendszeresen anyagi, lelki, illetve szociális problémáik voltak életük során.

Eddig a hír. Akkor gondolkodjunk.

A gyerekkori viselkedési zavar gyakran a rosszul működő család zavarából származik. Beteg a gyerek – gyógyítsd a szülőt! A gyerekek a „felismert betegek”, ők azok, akik kiélik szüleik elfojtott késztetéseit és problémáit, és – öntudatlanul – mintegy kezelésre akarják vinni szüleiket. Ha ez nem sikerül, akkor a gyerek felnőttként magával cipeli és újrajátssza családja megoldatlan problémáit.

De kell-e sötét jövő rémképét kétségbeesve felfestenie maga elé a szülőnek, ha égetnivaló fiacskája a frászt hozza nevelőire? Ahogy a mondás tartja: „jó gyerek meg szép öregasszony nincs", és végül is mégsem lesz minden „rossz” gyerekből zűrös életű szerencsétlen. Túl könnyen ragasztanak egy gyerekre efféle minősítéseket, ha viselkedése nem az átlagnak megfelelő, holott esetleg csak lassabban érik, mint a társai, mégis ugyanolyan viselkedést kérnek számon rajta. Gyakran a kreatív gyerekek is ebbe a skatulyába kerülnek, ha energiáikat az iskola vagy a szülők nem tudják megfelelő mederbe terelni. A mai porosz iskolarendszer márpedig nem képes erre. Köztudott, már-már közhely, hogy sok tehetséges emberről lesújtó ítéletet mondtak a tanáraik - lásd: Einstein megbukott matematikából, hogy csak a legismertebbet említsem. Sokszor kiderült már a szabályokat semmibe vevő, sikeres emberekről, hogy gyerekkorukban a tanárok rémei voltak, pótlapos ellenőrzővel, hogy elférjenek az intők – ha nem az iskola mellé jártak. Csak azt tanulták meg, ami érdekelte őket, azt viszont könnyedén. Ők azok, akik olyan szerencsések voltak, hogy az iskola nem tudta bedeszkázni az agyukat. Életenergiájuk áttörte a korlátokat, és megvalósították önmagukat. Az ő esetükben különösen igaz a mondás: nem az iskolának, az életnek tanulunk.