Tizenkét éve kezdődött.

Egyik edzésen, amikor a mester lepedőre festett képe előtt térdepeltünk a bevezető szertartásos üdvözlés és meditáció alatt, valami furcsát éreztem. Az ember ilyenkor ellazul és befelé figyel, a külvilág ingereit kizárva gyorsan azonosítottam a kellemetlen, húzó, enyhe fájdalmat - a bal herémben. Először arra gondoltam, megüthettem. De mikor? Még a légzőgyakorlaton sem voltunk túl, egy rossz mozdulatot sem volt alkalmam tenni. Meg aztán azt a semmihez sem hasonlító érzést, ami ezzel járna, azonnal felismertem volna.

Instant pánik, forróság, verejték – most már nekem meszeltek. Na oké, de mi a diagnózis? Pillanatok alatt beugrott: hererák, mi más? A negyven alatti férfiak leggyakoribb rákos megbetegedése a statisztikák szerint. És persze ha valaki, akkor én biztosan benne leszek abban a halálos néhány százalékban. Aztán arra gondoltam, végigcsinálom az edzést, hátha helyrerázódik a dolog a szó szoros és átvitt értelmében is. Fizikailag nem rázódott, de mivel edzés után mindig enyhe, kellemes bambaság fog el, szépen, szorongásmentesen hazazötykölődtem a villamossal aznap is.

Néhány nap múlva mondtam a háziorvosomnak, mi a baj. Nagylabor – hangzott a varázsszó. Rendben, másnap kora reggel vissza, vérvétel, profi, gyors, fájdalommentes, de azért motoszkált bennem a kérdés, hogy vajon miért nem a szemem előtt bontotta ki a kedves, mosolygós asszisztens az előkészített tűt. Vajon biztosan steril-e? Folyton a kórházak és rendelők rossz pénzügyi helyzetéről cikkeznek, lehet, hogy ezek is épp rajtam spórolnak?! Vagy puszta figyelmetlenségből is megfeledkezhetnek a cseréről... Megkérdezni nem mertem, mert mi van, ha megsértődnek, hülyének néznek, ilyesmi. A vizelet vétele szerencsére teljes egészében az ellenőrzésem alatt állt, amiatt nem aggódtam.

Harmadnap a háziorvosom kihirdette az ítéletet: magának homok van a vizeletében. Terápia: egyen kevés sót és kalciumot, igyon sok sört és rázassa magát rossz utakon a busszal. Fellélegeztem kicsit, a család mindig azzal riogatott, hogy túlsózom az ételt, de a vesekő végül is túlélhető.

Néhány nap nyugalom következett, aztán megint kezdett elő-előbukkanni a gondolat: mi van, ha tévednek, és mégis rák? Némi utánjárással megtudtam, hogy létezik szűrés az Onkológiai Intézetben, a betegkörökben, gondolom, közrettegésnek örvendő Kékgolyó utcában. Adtak egy időpontot – hát, azt a hetet, amit várnom kellett, az ellenségemnek sem kívánom. Már Mohamed próféta is megmondta: „a pokol közelebb van hozzátok, mint a sarutok szíja, és a paradicsom szintén” – én a pokolban múlattam az időt a vizsgálatig. Amely végül gyors és kellemetlen volt: egy idősödő prof unottan és rutinszerűen „megmogyorózott”, ahogy mondani szokás, majd ultrahanggal is megvizsgált, aztán elhadarta, hogy semmi bajom, és hogy én is tapogassam magam időnként.

Az ezt követő évek(!) alatt a fájdalom nem szűnt, a legváltozatosabb módokon és helyeken bukkant elő más testtájakon is. Már-már rutinszerűen csináltam hülyét magamból az orvosok előtt, akik a legalaposabb vizsgálattal sem találták okát a tüneteknek, ezért aztán még a szokottnál is lekezelőbbek és türelmetlenebbek voltak velem. Többször megjártam az utat a Kékgolyó utcába és vissza, voltam kardio- és egyéb -lógusoknál, csak a pszichológust hagytam ki – sajnos. Egyfajta érzelmi hullámvasúton utazgattam évekig: a halogatás miatt pánikszerűvé fokozódó szorongás a vizsgálatok közeledtével csúcsra járatódott, aztán amikor kiderült, hogy semmi bajom, – vagy legalábbis nem fogok gyorsan és szenvedések közepette meghalni – elöntött a megkönnyebbülés, a nap ragyogott, minden nő szép volt, a madarak énekeltek, satöbbi. Aztán néhány hét nyugalom után újrakezdődött a ciklus…

Három éve egy ismerősöm, aki rendszeresen szervezett előadásokat, beszélgetéseket a lakásában meghívott vendégekkel, amolyan önképzőkör jelleggel, megint küldött egy emailt a soron következő alkalomra. Ezeket máskor rendszerint kidobtam, de ezúttal egy kineziológus volt a meghívott vendég, és ez érdekelt, hát elmentem. Mire megettem a rám jutó ropiadagot, kiderült, hogy a módszert nekem találták ki: semmit nem kell tennem, és megmondják, mi bajom, olyan problémáimat is megoldják, amikről nem is tudtam, sőt, a kineziológus egy olyan tanfolyamot is ajánlott, ami után az élet császára és a nők bálványa lehetek – esetleg. Másnap időpontot kértem tőle.

A kezelés abból állt, hogy miután elmondtam, mi a panaszom, kopogtatta és nyomogatta a testem különböző pontjait, néha különféle színű ábrákat kellett néznem, és időnként a testem felett néhány centiméterre mozgatta a kezét. Ez utóbbi volt a legmeggyőzőbb, mert – magam sem hittem volna korábban, de – éreztem az energia mozgását. A végén fizettem – nem keveset, de elviselhető összeget – hazamentem, és nem foglalkoztam többet a dologgal.

Néhány nap múlva furcsa érzésem támadt: valami nem stimmelt. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy napok óta semmiféle fájdalmat nem érzek. És ez így van azóta is. Nem tudom, mi történt, de működik. Sajnos, az élet császára viszont nem lettem, ezért a jövő héten megyek megint. dzs